²² Az összegyűltek eddig a szóig csendben hallgatták Pált, ekkor azonban ismét ordítozni kezdtek: „Tüntesd el az ilyet a föld színéről! Az ilyen embernek nem szabad élnie!” ²³ Felsőruháikat eldobálták, ordítoztak, és port szórtak a levegőbe^[a]. ²⁴ A parancsnok ekkor utasította a katonáit, hogy Pált vigyék be a várba, és korbácsolják meg. Így akarta Pált kivallatni, hogy miért kiabáltak rá ilyen haragosan. ²⁵ Amikor lekötözték a megkorbácsoláshoz, Pál megkérdezte az ott álló századostól: „Szabad-e nektek római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolni?”^[b]

²⁶ Ekkor a százados a parancsnokhoz sietett, és azt mondta neki: „Vigyázz, mit teszel, mert ez a férfi római polgár!”

²⁷ A parancsnok ekkor Pálhoz sietett, és megkérdezte: „Mondd, te igazán római polgár vagy?”

„Az vagyok” — mondta Pál.

²⁸ „Én sokat fizettem a római polgárjog megszerzéséért” — mondta a parancsnok.

„Én pedig már római polgárnak születtem” — felelte Pál.

²⁹ Ekkor azonnal abbahagyták a kínvallatás előkészületeit. A parancsnok is megijedt, mert megértette, hogy egy római polgárt tartóztatott le.

Pál beszéde a zsidó vezetők előtt

³⁰ A parancsnok pontosan meg akarta tudni, mivel vádolják Pált a zsidók, ezért másnap összehívta a főpapokat és az egész Főtanácsot. Pálról levették a bilincseket, majd elővezették az erődből, és a Főtanács elé állították.

23 Pál a Főtanácsra nézett és beszédet tartott: „Testvéreim, én mind e mai napig tiszta lelkiismerettel éltem Isten előtt.” ² Ekkor Anániás^[c] főpap megparancsolta azoknak, akik Pál mellett álltak, hogy üssék szájon. ³ Pál Anániáshoz fordult: „Isten fog téged megverni, te képmutató! Te akarsz engem a Törvény alapján elítélni, s ugyanakkor a Törvény ellenére megparancsolod, hogy engem üssenek meg?”

⁴ Akik mellette álltak, rászóltak Pálra: „Hogy mersz így beszélni Isten főpapjával?”

⁵ Pál így felelt: „Testvéreim, nem tudtam, hogy ő a főpap. Meg van írva: »Ne szidalmazd néped fejedelmét!«”^[d]

⁶ Amikor Pál látta, hogy a Főtanács egy része szadduceusokból, a másik része farizeusokból áll, felkiáltott: „Testvérek, én is farizeus vagyok, sőt már apám is az volt! Most is azért állok a bíróság előtt, mert hiszek abban, hogy a halottak fel fognak támadni.”

⁷ Amikor ezt mondta, a farizeusok és a szadduceusok vitatkozni kezdtek egymással, és a gyűlés két csoportra szakadt. ⁸ A szadduceusok ugyanis nem hiszik, hogy a halottak fel fognak támadni. Nem hiszik, hogy vannak angyalok, vagy szellemek, a farizeusok azonban hisznek ezekben. ⁹ Nagy zűrzavar és kiabálás támadt. Majd a farizeusok csoportjából felállt néhány törvénytanító, és szenvedélyesen így érveltek: „Semmi rosszat nem találunk benne. Lehet, hogy egy angyal vagy szellem szólt hozzá.”

¹⁰ A vitatkozás annyira elvadult, hogy a parancsnok már attól félt, hogy Pált széttépik. Ezért megparancsolta a katonáknak, hogy menjenek le, Pált szabadítsák ki a vitatkozók közül, és vigyék vissza az erődbe.

¹¹ Azon az éjszakán az Úr megállt Pál mellett, és azt mondta neki: „Légy bátor, mert ahogyan Jeruzsálemben hűségesen tanúskodtál rólam, úgy kell majd tanúskodnod Rómában is!”

Éhínség az ostromlott Samáriában

²⁴ Történt ezek után, hogy Benhadad, Arám királya nagy sereget gyűjtött, megtámadta Samária városát, és szoros ostromgyűrűt vont köré. ²⁵ Mivel az ostrom elhúzódott, a körülzárt városban éhínség lett úrrá. Végül már annyira elfogyott minden élelem, hogy egy szamárfejért is 80 sékel,^[a] egy maréknyi galambtrágyáért pedig 5 sékel ezüstöt kellett fizetni.

²⁶ Ekkor történt, hogy Izráel királya éppen a várfalon járt, amikor egy asszony segítségért fordult hozzá: „Uram, királyom, segíts rajtam!”

²⁷ De a király így válaszolt: „Ugyan, hogy segíthetnék én, ha az Örökkévaló nem segít? Üresek már a gabonatárolók és a borostömlők is — hogyan segítsek rajtad?” ²⁸ De azért csak megkérdezte: „Mi a panaszod?”

Az asszony így válaszolt: „Uram, egy asszonnyal megegyeztünk, hogy egyik nap megfőzzük és megesszük az én fiamat, a következő nap meg az ő fiát. ²⁹ Az én fiammal így is történt, de másnap hiába szóltam neki: Most add ide a fiadat, hogy őt is megegyük! — Elrejtette a gyermekét előlem.”

³⁰ Ezt hallva a király annyira elkeseredett, hogy megszaggatta a ruháját, és továbbment a várfalon. Ekkor meglepve látták az emberek, hogy a ruhája alatt zsákruhát viselt. ³¹ A király fölkiáltott: „Isten engem úgy segítsen, hogy még ma fejét vétetem Elizeusnak, Sáfát fiának!” ³² Azonnal el is küldte egyik szolgáját Elizeushoz, aki éppen a házában együtt ült a város vezetőivel.

Mielőtt a király szolgája odaért volna, Elizeus ezt mondta a vezetőknek: „Figyeljétek meg, a király, az a gyilkos ideküldi a szolgáját, hogy engem is meggyilkoljon! Zárjátok be előtte az ajtót, és ne engedjétek be! Tudom, hogy ő utána hamarosan a király is ide jön.”

³³ Alighogy ezt mondta Elizeus, megérkezett a király.^[b] Izráel királya ezt kérdezte a prófétától: „Látod, milyen bajba és veszedelmes helyzetbe taszított minket az Örökkévaló! Miért várjak tovább a segítségére?”

7 Ekkor Elizeus megszólalt: „Hallgassátok meg, mit üzen az Örökkévaló: »Holnap ilyenkor olyan bőségesen lesz élelem Samáriában, hogy egy sékel^[c] ezüstért egy szeá^[d] finomlisztet vagy két szeá árpát lehet majd kapni a városkapu melletti piacon.«”

² Volt ott egy főember, aki mindig a király mellett szokott lenni, hogy segítsen neki. Ez a főember így szólt Elizeushoz, az Isten emberéhez: „Még ha az Örökkévaló ablakokat nyitna is az égen, ez még akkor sem történhet meg!”

„Saját szemeddel meg fogod látni, hogy így lesz, de nem eszel belőle!” — mondta neki Elizeus.

A négy leprás előtt az arám sereg megfutamodik

³ Ugyanekkor Samária városkapuja előtt négy leprás férfi üldögélt. Ezt mondták egymásnak: „Minek várjunk itt, amíg éhen halunk? ⁴ Ha bemegyünk a városba, ott már olyan nagy az éhínség, hogy biztosan éhen halunk. Ha meg itt ülünk tovább, akkor is meghalunk. Menjünk inkább az arámok táborába, mert ott legalább van élelem! Ha életben hagynak minket, akkor jó, ha megölnek, akkor sincs vesztenivalónk!”

⁵ Fölkeltek hát, és alkonyatkor elindultak, hogy átmenjenek az arám táborba. Amikor odaértek, meglepve látták, hogy nincs ott senki!

⁶ Az Örökkévaló ugyanis azt tette, hogy az arámok harci szekerek robogását és vágtató lovasok dobogását hallották, mintha hatalmas sereg közeledne. Szörnyen megrémültek, és kiabálni kezdtek: „Jaj, fussunk, mert Izráel királya fölbérelte ellenünk a hettiták és az egyiptomiak királyait!” ⁷ Alkonyatkor az egész hadsereg futásnak eredt, hogy az életüket mentsék. Otthagyták sátraikat, lovaikat, szamaraikat, s az egész tábort úgy, ahogy volt.

⁸ Amikor a leprások elérték a tábort, bementek egy sátorba, és előbb ettek-ittak. Azután zsákmányt szereztek: ezüstöt, aranyat, ruhákat, és ezeket elrejtették. Majd egy másik sátort fosztottak ki, s azt a zsákmányt is elrejtették.

A leprások örömhírt hoznak az éhező városnak

⁹ Végül megálltak, és ezt mondták egymásnak: „Nézzétek, ez a nap a nagy örömhír napja! Mi meg nem szólunk róla senkinek! Nem jól van ez így! Ha reggelig itt maradunk, még büntetés ér bennünket. Menjünk hamar, vigyük meg a jó hírt a királynak!”

¹⁰ Vissza is mentek a városhoz, és bekiáltottak a kapuőröknek: „Elmentünk az arámok táborába, de nincs ott egy lélek sem! Egy hangot sem lehet hallani, csak a megkötött lovak és szamarak maradtak ott, meg a sátrak!” ¹¹ Az őrök jelentették a hírt a királyi palotában. ¹² Még éjjel volt, de a király azonnal fölkelt, és tanácskozott a főembereivel. Azt mondta nekik: „Sejtem én, mit terveznek ellenünk az arámok! Tudják, hogy Samária éhezik, ezért kimentek a táborukból, és elrejtőztek. Csak arra várnak, hogy kimenjünk a városból élelmet szerezni, s akkor lecsapnak ránk, foglyul ejtenek minket, a várost meg elfoglalják!”

¹³ Az egyik főember azt javasolta: „Uram, maradt még néhány lovunk. Küldjünk ki hát néhány embert öt lóval, hogy nézzék meg, mi történt! Ezek a lovak hamarosan úgyis elpusztulnának velünk együtt.” ¹⁴ Így is történt. A király kiküldte néhány emberét két harci szekérrel, amelyet a lovak húztak. „Menjetek — mondta nekik —, nézzétek meg, mi történt az arám hadsereggel!” ¹⁵ Azok el is mentek, és egészen a Jordánig követték az arám hadsereg nyomait. Ugyanis mindenütt szanaszét dobált hadi felszerelések és ruhák hevertek az úton, amelyet a menekülők a nagy sietségben elhajigáltak. Azután a király emberei visszatértek Samáriába, és jelentették uruknak, amit láttak.

¹⁶ Amikor az emberek meghallották a hírt, kitódultak a városból, és kifosztották az arámok elhagyott táborát. A nagy zsákmány miatt olyan bőség lett Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehetett kapni a városkapu melletti piacon — pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló azt előre megmondta.

^17-18 A király odaküldte a városkapuhoz azt a főembert, aki mindig mellette volt, hogy segítsen neki. De a tömeg olyan erővel rohant ki a kapun, hogy letaposták a király főemberét, aki meg is halt. Így teljesedett be, amit az Isten embere előre megmondott, amikor a király őhozzá ment tudakozódni. Ezt mondta ugyanis neki: „Holnap ilyenkor olyan bőségesen lesz élelem Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehet majd kapni a városkapu melletti piacon.” ¹⁹ Ez a főember pedig akkor így válaszolt erre: „Még ha az Örökkévaló ablakokat nyitna is az égen, ez még akkor sem történhet meg!” Elizeus azonban megmondta neki: „Saját szemeddel fogod meglátni, hogy így lesz, de nem eszel belőle!” ²⁰ Pontosan ez történt: a város kapujában a nép összetaposta ezt a főembert, aki meg is halt.

A súnemi asszony visszakapja örökségét

8 Egyszer Elizeus szólt annak a súnemi asszonynak, akinek a fiát életre keltette: „Egész családoddal együtt költözz el innen! Telepedjetek le jövevényként, ahol tudtok, mert az Örökkévaló éhínséget hívott elő, s ami még rosszabb, ez hét esztendeig fog tartani ebben az országban!”

² Az asszony megfogadta az Isten emberének szavát, és családjával együtt a filiszteusok országába költözött. Ott éltek hét évig. ³ Amikor letelt ez az időszak, visszatértek Izráel földjére.

Ekkor azonban az asszony elment a királyhoz, hogy segítségét kérje, mert vissza akarta kapni házát és földjét.

⁴ A király éppen Géházival, az Isten emberének szolgájával beszélgetett. Kérte, hogy mondja el neki Elizeus összes csodatetteit.

⁵ Géházi éppen arról beszélt a királynak, hogyan keltette életre Elizeus a súnemi asszony fiát, amikor ez az asszony a fiával együtt bement a király elé, hogy visszakérje birtokát. Ekkor Géházi fölkiáltott: „Uram, királyom, ő az az asszony, akiről beszéltem, és ez az a fiú, akit Elizeus életre keltett!”

⁶ Akkor a király kikérdezte az asszonyt, aki felelt a kérdéseire.

Azután megparancsolta egyik udvari emberének, hogy intézkedjen, és az asszony családjának adják vissza minden vagyonát, sőt még a birtokuk jövedelmét is attól a naptól kezdve, amelyen elhagyták az országot egészen addig, amíg visszatértek.

Elizeus prófétál Hazáélnek

⁷ Ezután Elizeus Damaszkuszba ment. Ebben az időben Benhadad, Arám királya éppen betegen feküdt. Amikor megtudta, hogy Elizeus odaérkezett, ⁸ szólt Hazáélnek: „Vigyél az Isten emberének ajándékot, és kérd, hogy tudakolja meg az Örökkévalótól, vajon meggyógyulok-e ebből a betegségből!”

⁹ Hazáél így is tett: megrakott 40 tevét válogatott damaszkuszi drágaságokkal, és felkereste Elizeust. Megállt előtte, és ezt mondta: „Fiad,^[e] Benhadad, Arám királya küldött, hogy megkérdezze, fölgyógyul-e betegségéből.”

¹⁰ Elizeus így válaszolt: „Menj, és mondd neki, hogy meggyógyul. De az Örökkévaló megmutatta nekem, hogy biztosan meghal.”

¹¹ Majd a próféta sokáig mereven maga elé nézett, végül sírva fakadt. ¹² Hazáél megkérdezte: „Uram, miért sírsz?”

„Mert látom, hogy mennyi bajt hozol majd Izráelre! Erős városait fölgyújtod, harcosait fegyvered öli meg, csecsemőit földhöz vered, s még terhes asszonyait is megölöd” — mondta Elizeus.

¹³ „De uram, ki vagyok én, hogy ilyen nagy dolgokat tegyek, hiszen annyit érek, mint egy kutya!” — válaszolt Hazáél.

„Az Örökkévaló megmutatta nekem, hogy te leszel Arám királya” — felelt a próféta.

¹⁴ Hazáél ezután visszatért Benhadadhoz, aki megkérdezte: „Mit üzent Elizeus?”

„Azt mondta, hogy bizonyosan meggyógyulsz, uram” — válaszolta Hazáél.

¹⁵ A következő napon azonban Hazáél fogott egy takarót, és vízbe mártotta. Majd bement a királyhoz, s a takarót Benhadad arcára terítette: így fojtotta meg. Ezután Hazáél ült Arám trónjára.