Nehémiás imádsága

1 Nehémiásnak, Hakaljá fiának az elbeszélése.

A huszadik esztendőben, Kiszlév hónapban^[a] történt, amikor én, Nehémiás, Súsan várában éltem: ² Hanáni, az egyik rokonom érkezett hozzám, néhány más férfival együtt Júdeából. Kérdeztem tőlük, hogyan vannak a száműzetésből hazatért júdaiak, és érdeklődtem Jeruzsálem felől.

³ Elmondták, hogy az a maradék nép, amely korábban már hazatért, nagy nyomorban és gyalázatban él Júdeában, mert Jeruzsálem falai romokban hevernek, kapuit pedig tűz pusztította el.

⁴ Ezt hallva nagyon elszomorodtam, napokon át ki sem mozdultam, csak sírtam, böjtöltem és imádkoztam. Könyörögtem Istenhez, aki a Mennyben lakik:

⁵ „Örökkévaló Isten, aki a Mennyben vagy! Hatalmas és rettenetes Isten, aki hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged és engedelmeskednek parancsaidnak!

⁶ Kérlek, hallgass meg, és tekints rám! Hallgasd meg szolgád könyörgését! Hallgass meg, amint éjjel-nappal imádkozom Izráel népéért, szolgáidért! Igen, Örökkévaló, vétkeztünk ellened — én és Izráel egész népe. Bűnös vagyok én is, apám családja is — mindannyian bűnösök vagyunk. ⁷ Bűnt bűnre halmoztunk, mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, rendelkezéseidnek és törvényeidnek, amelyeket szolgád, Mózes által adtál.

^8-9 Kérlek, emlékezz ígéretedre, amelyet szolgádnak, Mózesnek mondtál: »Ha vétkeztek és hűtlenek lesztek, szétszórlak benneteket az idegen népek közé. De ha visszatértek hozzám, ha engedelmeskedtek parancsaimnak, és azok szerint éltek, akkor ismét összegyűjtelek és beviszlek benneteket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy nevem ott lakozzon. Bizony, ha a föld legtávolabbi szélére szóródtok szét, még onnan is összegyűjtelek benneteket!«

¹⁰ Ezek a te szolgáid, és ez a te néped, Örökkévaló, akiket megszabadítottál, megőriztél erős karoddal és hatalmas erőddel! ¹¹ Kérlek, hallgasd meg szolgád könyörgését! Halld meg szolgáid imádságát, akik gyönyörűségüket lelik abban, hogy tisztelhetnek és félhetnek téged! Örökkévaló, kérlek, segíts meg engem ma, és fordítsd hozzám a király szívét, amikor segítséget kérek tőle!”

Én ugyanis a király szolgája voltam: a pohárnoka.^[b]

A király szabadságot ad Nehémiásnak

2 Történt pedig Artahsaszta király uralkodásának huszadik évében,^[c] Niszán hónapban, hogy — tisztségem szerint — éppen felszolgáltam a bort a királynak, amikor megszólított: „Csak nem vagy beteg? Miért ilyen szomorú az arcod? Biztosan valami nyomja a lelkedet!” Korábban még sohasem voltam szomorú a király jelenlétében, ezért nagyon megijedtem. ³ Majd ezt feleltem: „Uram, királyom, örökké élj! Hogyne lennék szomorú, amikor a város, ahol őseim nyugszanak, romokban hever, és kapuit tűz égette meg!”

⁴ „Mit kívánsz?” — kérdezte a király.

Mielőtt válaszoltam volna, imádkoztam Istenhez, aki a Mennyben lakik. ⁵ Majd ezt feleltem: „Ha jónak látja a király, és ha szolgáját kedveli, akkor küldjön el engem Júdea tartományába, abba a városba, ahol őseim nyugszanak, hogy újjáépítsem a várost.”

⁶ A király ekkor megkérdezte (a királyné ott ült mellette): „Mennyi időre van ehhez szükséged, és mikor térsz vissza?”

Akkor megmondtam, mennyi időre szeretnék szabadságot kérni — a király pedig jóindulatúan elengedett. ⁷ Majd tovább kértem őt: „Ha a király jónak látja, adjon a kezembe írott rendeleteket a folyón túli tartomány helytartóinak címezve, hogy Júdeába menet szabadon átutazhassak a területükön. ⁸ Egy másik hasonló ajánlólevélre is szükségem lenne, Aszáfnak, a királyi erdők gondviselőjének címezve, hogy utaljon ki elegendő gerendát az építéshez. Hiszen helyre kell állítanom a Templomot körülvevő falat, a város falait, és a kapukat — azon kívül magamnak is kell házat építenem.”

A király mindezt megígérte, mert Istenem keze nyugodott rajtam. Sőt, ⁹ még kíséretet is rendelt mellém: tiszteket és lovas katonákat.

Amikor megérkeztem a folyón túli tartomány helytartóihoz, átadtam nekik a király leveleit. ¹⁰ Amikor a Hórónból való Szanballat és Tóbijjá, az ammoni tisztviselő meghallotta, hogy jött valaki, aki Izráel népének segíteni akar — mindketten nagyon felháborodtak, és megharagudtak.

Nehémiás megvizsgálja Jeruzsálem falait

¹¹ Azután Jeruzsálembe értem, és három napra megpihentem. ¹² Éjjel felkeltem, és néhány emberem kíséretével elindultam, de senkinek sem szóltam arról, hogy mit akarok tenni Jeruzsálemért, és hogy Istenem mire indította a szívemet. Csak egy ló volt velünk: az, amelyiken lovagolni szoktam.

¹³ Még sötét éjszaka volt, amikor kimentem a városból a Völgy-kapun át a Sárkány-forrás felé, azután a Szemét-kapuhoz. Gondosan megvizsgáltam, milyen állapotban van a város fala, és láttam, hogy romokban hever. Megnéztem a falon lévő kapuboltozatokat is. A fából készült kapuk hiányoztak, mert elégtek. ¹⁴ Azután a Forrás-kaput néztem meg, és a királyi víztárolót. De itt már nem tudtam a lovammal továbbmenni, olyan szűk volt a hely. ¹⁵ Ezért gyalog mentem föl a völgyből, hogy megvizsgáljam a falakat. Majd visszamentem, és a Völgy-kapun keresztül hazatértem.

¹⁶ Ekkor még senki sem tudta, hogy hova mentem, és hogy mit tettem — még a vezetők sem. A júdaiak, papok, vezetők, előkelők, és a többiek közül — akik később a munkát végezték — senki sem sejtette, mire készülök, mert hallgattam róla.

¹⁷ Azután összehívtam őket, és azt mondtam nekik: „Látjátok, milyen nyomorúságos a helyzetünk! Egész Jeruzsálem lakatlan romhalmaz, és a kapuit tűz pusztította el. Gyertek, fogjunk össze, és építsük újjá Jeruzsálem falait, hogy ne kelljen tovább viselnünk ezt a gyalázatot!” ¹⁸ Azt is elmondtam nekik, hogy Istenem keze rajtam nyugszik, és hogy a király is támogat az építésben.

Erre mind azt válaszolták: „Igen, fogjunk hozzá! Építsük fel a falakat!” Ezzel az erős elhatározással fogtunk hozzá a munkához.

¹⁹ Amikor a Hórónból való Szanballat, és Tóbijjá, az ammoni tisztviselő, meg az arab Gesem meghallotta, hogy újjáépítjük a falakat, kigúnyoltak bennünket, és megvetéssel mondták: „Ugyan mit építetek? Csak nem a király ellen akartok fellázadni?!”

²⁰ Erre én így válaszoltam: „Mi a Mennyben lakó Isten szolgái vagyunk, aki megsegít bennünket, hogy ezt a várost újjáépítsük. Nektek azonban semmi közötök ehhez! Egyikőtök sem lakott itt soha, sem nem volt itt tulajdonotok — ezért emléketek sem marad Jeruzsálemben!”

Az ellenség gúnyolódása

4 Amikor Szanballat meghallotta, hogy építjük a falat, nagyon felháborodott, dühös lett, és csúfolni kezdte a júdaiakat. ² Rokonai és a samáriai sereg előtt azt kiabálta: „Mit képzelnek ezek a nyomorult júdaiak? Hogy merészelnek önhatalmúlag építkezni? Csak nem akarnak áldozatokat is bemutatni? Azt hiszik, hogy egy nap alatt be tudják fejezni? Azt képzelik, hogy a porrá égett köveket feltámaszthatják abból a romhalmazból?”

³ Ott állt mellette Tóbijjá, az ammoni tisztviselő is, aki még hozzátette: „Ha ezek a nyomorultak építik a kőfalat, elég, ha egy róka felugrik rá, már attól is összedől!”

⁴ Akkor én, Nehémiás, imádkoztam: „Istenünk, halld meg ellenségeink gúnyolódását! Szálljon vissza fejükre minden gyalázkodásuk! Őket borítsa el a szégyen, amikor ellenségeik fogságba hajtják őket! ⁵ Istenünk, ne bocsáss meg ellenségeinknek! Ne töröld el bűneiket! Hiszen valójában téged bosszantottak, amikor a fal építőit gúnyolták.”

⁶ Ennek ellenére tovább építettük és javítgattuk a falakat a város körül, és az építők nagy kedvvel dolgoztak. El is jutottunk az eredeti magasság feléig.

⁷ Azonban ellenségeink — Szanballat, Tóbijjá, az arabok, az ammoniak és az asdódiak — bosszankodtak azon, hogy Jeruzsálem falait tovább építjük, a munka jól halad, és a réseket hamarosan betömjük. ⁸ Ezért összefogtak, és elhatározták, hogy együttes erővel megtámadják Jeruzsálemet, és így akadályozzák meg a fal befejezését. ⁹ Mi azonban imádkoztunk Istenünkhöz, és őröket állítottunk a falakra, akik éjjel-nappal figyelték a környéket.

¹⁰ A júdeaiak azt mondták: „A munkások elfáradtak, és még mindig nagyon sok a törmelék, nem tudjuk ezt a falat felépíteni!”

¹¹ Ellenségeink azt mondták: „Észre sem fogják venni, úgy belopakodunk közéjük. Akkor azután leöldössük őket — és véget vetünk az egész építkezésnek!”

¹² A Júdea tartományában lakó testvéreink is eljöttek, és folyton sürgettek bennünket, hogy az építők térjenek haza, és a saját városukat védjék meg a fenyegető ellenségtől.

Ne féljetek tőlük!

¹³ Ekkor én fegyveres férfiakat rendeltem a fal mögé, azokra a szakaszokra, ahol leginkább várható volt az ellenség támadása: az alacsonyan fekvő részekre és a résekre. A nagyobb családokat egy helyre állítottam, és felfegyvereztem őket dárdákkal és íjakkal. ¹⁴ Megszemléltem őket, és eléjük állva így biztattam a családfőket, a vezetőket, és az egész népet: „Ne féljetek ellenségeinktől! Ne rájuk gondoljatok, hanem az Örökkévalóra! Ő az igazán hatalmas és félelmetes! Ti pedig harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségetekért és otthonotokért!”

¹⁵ Így azután Isten meghiúsította ellenségeink tervét, mert észrevettük, hogy mire készülnek. Ezt ők is megtudták. Mi pedig mindannyian folytattuk a falak építését — mindenki a maga helyén. ¹⁶ De ettől a naptól kezdve szolgáim fele a falakon dolgozott, a másik fele pedig teljes fegyverzetben őrséget állt: dárdával, pajzzsal, íjjal és harci öltözetben. A vezetők pedig ott álltak Júda egész népe mögött, akik a falakat javították. ¹⁷ Az építők ettől kezdve maguk is fel voltak fegyverkezve, és úgy végezték a munkájukat. ¹⁸ A kardja mindegyiknek munka közben is állandóan a derekára volt kötve, a kürtös pedig mellettem állt.

¹⁹ Ezért azt mondtam a vezetőknek, a családfőknek és az egész népnek: „Ez a munka igen nagy, és tágas területen folyik. Mi pedig az egész fal hosszában, egymástól távol és szétszórtan dolgozunk. ²⁰ De akárhol is dolgoztok, ha meghalljátok a kürtjelet, azonnal fussatok oda! Istenünk harcol értünk!”

²¹ Így építettük a falakat hajnaltól a csillagok feljöttéig, de a férfiak fele dárdával a kezében állandó harci készültségben állt.

²² Azt is megmondtam az embereknek, hogy a segítőikkel együtt mindannyian maradjanak éjjelre is Jeruzsálemben, hogy éjjel őrködjenek, és nappal dolgozzanak a falakon.

²³ Mi is állandóan fegyveresen jártunk: én és a rokonaim, a szolgáim, és az engem kísérő testőrök valamennyien. Még a ruháinkat is csak annyi időre vetettük le, amíg mosakodtunk.