2 Kings 7:3-20
New Revised Standard Version Catholic Edition
The Arameans Flee
3 Now there were four leprous[a] men outside the city gate, who said to one another, “Why should we sit here until we die? 4 If we say, ‘Let us enter the city,’ the famine is in the city, and we shall die there; but if we sit here, we shall also die. Therefore, let us desert to the Aramean camp; if they spare our lives, we shall live; and if they kill us, we shall but die.” 5 So they arose at twilight to go to the Aramean camp; but when they came to the edge of the Aramean camp, there was no one there at all. 6 For the Lord had caused the Aramean army to hear the sound of chariots, and of horses, the sound of a great army, so that they said to one another, “The king of Israel has hired the kings of the Hittites and the kings of Egypt to fight against us.” 7 So they fled away in the twilight and abandoned their tents, their horses, and their donkeys leaving the camp just as it was, and fled for their lives. 8 When these leprous[b] men had come to the edge of the camp, they went into a tent, ate and drank, carried off silver, gold, and clothing, and went and hid them. Then they came back, entered another tent, carried off things from it, and went and hid them.
9 Then they said to one another, “What we are doing is wrong. This is a day of good news; if we are silent and wait until the morning light, we will be found guilty; therefore let us go and tell the king’s household.” 10 So they came and called to the gatekeepers of the city, and told them, “We went to the Aramean camp, but there was no one to be seen or heard there, nothing but the horses tied, the donkeys tied, and the tents as they were.” 11 Then the gatekeepers called out and proclaimed it to the king’s household. 12 The king got up in the night, and said to his servants, “I will tell you what the Arameans have prepared against us. They know that we are starving; so they have left the camp to hide themselves in the open country, thinking, ‘When they come out of the city, we shall take them alive and get into the city.’” 13 One of his servants said, “Let some men take five of the remaining horses, since those left here will suffer the fate of the whole multitude of Israel that have perished already;[c] let us send and find out.” 14 So they took two mounted men, and the king sent them after the Aramean army, saying, “Go and find out.” 15 So they went after them as far as the Jordan; the whole way was littered with garments and equipment that the Arameans had thrown away in their haste. So the messengers returned, and told the king.
16 Then the people went out, and plundered the camp of the Arameans. So a measure of choice meal was sold for a shekel, and two measures of barley for a shekel, according to the word of the Lord. 17 Now the king had appointed the captain on whose hand he leaned to have charge of the gate; the people trampled him to death in the gate, just as the man of God had said when the king came down to him. 18 For when the man of God had said to the king, “Two measures of barley shall be sold for a shekel, and a measure of choice meal for a shekel, about this time tomorrow in the gate of Samaria,” 19 the captain had answered the man of God, “Even if the Lord were to make windows in the sky, could such a thing happen?” And he had answered, “You shall see it with your own eyes, but you shall not eat from it.” 20 It did indeed happen to him; the people trampled him to death in the gate.
Read full chapterFootnotes
- 2 Kings 7:3 A term for several skin diseases; precise meaning uncertain
- 2 Kings 7:8 A term for several skin diseases; precise meaning uncertain
- 2 Kings 7:13 Compare Gk Syr Vg: Meaning of Heb uncertain
2 Re 7:3-20
Nuova Riveduta 2006
3 C’erano quattro lebbrosi presso l’entrata della porta della città, i quali dissero tra di loro: «Perché ce ne stiamo qui in attesa di morire? 4 Se diciamo: “Entriamo in città”, in città c’è la fame, e noi vi morremo; se restiamo qui, morremo lo stesso. Dunque venite, andiamo a buttarci nell’accampamento dei Siri; se ci lasciano vivere, vivremo; se ci danno la morte, morremo». 5 Sull’imbrunire si alzarono per andare all’accampamento dei Siri; e, come giunsero all’estremità dell’accampamento dei Siri, ecco che non c’era nessuno. 6 Il Signore aveva fatto udire nell’accampamento dei Siri un rumore di carri, un rumore di cavalli, un rumore di grande esercito, tanto che i Siri avevano detto fra di loro: «Il re d’Israele ha assoldato contro di noi i re degli Ittiti e i re degli Egiziani, perché vengano ad assalirci». 7 E si erano alzati ed erano fuggiti all’imbrunire, abbandonando le loro tende, i loro cavalli, i loro asini e l’accampamento così com’era; erano fuggiti per salvarsi la vita. 8 Quei lebbrosi, giunti all’estremità dell’accampamento, entrarono in una tenda, mangiarono, bevvero e portarono via argento, oro, vestiario, e andarono a nascondere ogni cosa. Poi tornarono, entrarono in un’altra tenda, e anche di là portarono via roba, che andarono a nascondere. 9 Ma poi dissero fra di loro: «Noi non facciamo bene; questo è giorno di buone notizie, e noi tacciamo! Se aspettiamo finché si faccia giorno, saremo considerati colpevoli. Ora venite, andiamo a informare la casa del re». 10 Così partirono, chiamarono i guardiani della città e li informarono della cosa, dicendo: «Siamo andati all’accampamento dei Siri, ed ecco, là non c’è nessuno, né si ode voce d’uomo; non vi sono che i cavalli legati e gli asini legati, e le tende intatte». 11 Allora i guardiani chiamarono, e fecero sapere la cosa dentro il palazzo reale.
12 Il re si alzò di notte e disse ai suoi servitori: «Vi voglio dire io quel che ci hanno fatto i Siri. Sanno che patiamo la fame; sono quindi usciti dall’accampamento a nascondersi per la campagna, dicendo: “Appena usciranno dalla città, li prenderemo vivi ed entreremo nella città”». 13 Uno dei suoi servitori gli rispose: «Ti prego, si prendano cinque dei cavalli che rimangono ancora nella città. Guardate, sono come tutta la moltitudine d’Israele che c’è rimasta; sono come tutta la moltitudine d’Israele che muore di fame; e mandiamo a vedere di che si tratta». 14 Presero dunque due carri con i loro cavalli, e il re mandò degli uomini sulle tracce dell’esercito dei Siri, dicendo: «Andate e vedete». 15 Quelli andarono sulle tracce dei Siri, fino al Giordano; tutta la strada era piena di vestiario e di oggetti, che i Siri avevano gettato via nella loro fuga precipitosa. E gli inviati tornarono e riferirono tutto al re.
16 Allora il popolo uscì e saccheggiò l’accampamento dei Siri; e una misura di fior di farina si ebbe per un siclo, e due misure d’orzo per un siclo, secondo la parola del Signore. 17 Il re aveva affidato la guardia della porta al capitano sul cui braccio si appoggiava; ma questo capitano fu calpestato dalla folla presso la porta della città, e morì, come aveva detto l’uomo di Dio, quando aveva parlato al re che era sceso a trovarlo. 18 Difatti, quando l’uomo di Dio aveva parlato al re, aveva detto: «Domani, a quest’ora, alla porta di Samaria, due misure d’orzo si avranno per un siclo e una misura di fior di farina per un siclo». 19 Ma quel capitano aveva risposto all’uomo di Dio e gli aveva detto: «Ecco, anche se il Signore facesse delle finestre in cielo, potrebbe mai avvenire una cosa simile?» Ed Eliseo gli aveva detto: «Ebbene, lo vedrai con i tuoi occhi, ma non ne mangerai». 20 E così avvenne: fu calpestato dalla folla presso la porta della città, e morì.
Read full chapter
2 Könige 7:3-20
Schlachter 2000
3 Es waren aber vier aussätzige Männer am Eingang des Tores, und einer sprach zum anderen: Weshalb bleiben wir hier, bis wir sterben?
4 Wenn wir sprächen: Wir wollen in die Stadt gehen, wo doch Hungersnot in der Stadt herrscht, so müssten wir dort sterben; bleiben wir aber hier, so müssen wir auch sterben! So kommt nun, wir wollen zum Heer der Aramäer überlaufen! Lassen sie uns leben, so leben wir, töten sie uns, so sind wir tot!
5 Und sie machten sich in der Dämmerung auf, um in das Lager der Aramäer zu gehen. Als sie nun an den Rand des Lagers der Aramäer kamen, siehe, da war kein Mensch da!
6 Denn der Herr hatte das Heer der Aramäer ein Getöse von Streitwagen hören lassen, auch ein Getümmel von Pferden und ein Geschrei einer großen Heeresmacht, sodass sie untereinander sprachen: Siehe, der König von Israel hat die Könige der Hetiter und die Könige der Ägypter gegen uns angeworben, damit sie uns überfallen sollen!
7 Und sie machten sich auf und flohen in der Dämmerung und ließen ihre Zelte zurück und ihre Pferde und ihre Esel, das Lager, wie es stand, und flohen, um ihr Leben zu retten.
8 Als nun jene Aussätzigen an den Rand des Lagers kamen, gingen sie in ein Zelt und aßen und tranken; und sie nahmen Silber, Gold und Kleider daraus mit und gingen hin und verbargen es. Und sie kamen wieder und gingen in ein anderes Zelt und plünderten es aus, gingen fort und verbargen es.
9 Aber einer sprach zum anderen: Wir handeln nicht recht. Dieser Tag ist ein Tag guter Botschaft; wenn wir schweigen und warten, bis es heller Morgen wird, so wird uns Strafe treffen. So kommt nun, wir wollen gehen und es dem Haus des Königs melden!
10 Und sie kamen und riefen dem Torhüter der Stadt und verkündeten es ihnen und sprachen: Wir sind zum Lager der Aramäer gekommen, und siehe, es ist niemand da, und man hört auch keinen Menschen, sondern nur Pferde und Esel; die sind angebunden, und die Zelte, wie sie waren!
11 Und er rief die Torhüter, und man berichtete es drinnen im Haus des Königs.
12 Und der König stand in der Nacht auf und sprach zu seinen Knechten: Ich will euch doch sagen, was die Aramäer mit uns vorhaben: Sie wissen, dass wir Hunger leiden, und sind aus dem Lager gegangen, um sich im Feld zu verbergen, und denken: Wenn die aus der Stadt gehen, wollen wir sie lebendig fangen und in die Stadt eindringen!
13 Da antwortete einer seiner Knechte und sprach: Man nehme doch fünf von den übrig gebliebenen Pferden, die noch da sind — siehe, es geht ihnen doch wie der ganzen Menge Israels, die darin übrig geblieben ist; siehe, es geht ihnen wie der ganzen Menge Israels, welche aufgerieben ist —, die lasst uns senden und dann schauen!
14 Da nahmen sie zwei Gespanne Pferde, und der König sandte sie dem Heer der Aramäer nach und sprach: Geht hin und seht nach!
15 Als sie ihnen nun bis an den Jordan nachzogen, siehe, da lagen alle Wege voll Kleider und Waffen, welche die Aramäer auf ihrer eiligen Flucht von sich geworfen hatten. Und die Boten kamen wieder und sagten es dem König.
16 Da ging das Volk hinaus und plünderte das Lager der Aramäer, sodass ein Maß Feinmehl einen Silberling galt und zwei Maß Gerste auch einen Silberling, nach dem Wort des Herrn.
17 Und der König bestellte den Offizier, auf dessen Arm er sich stützte, [zur Aufsicht] über das Tor; und das Volk zertrat ihn im Tor, sodass er starb, wie der Mann Gottes gesagt hatte, der es [voraus]gesagt hatte, als der König zu ihm hinabkam.
18 Denn es geschah, wie der Mann Gottes dem König gesagt hatte, als er sprach: Morgen um diese Zeit werden im Tor von Samaria zwei Maß Gerste einen Silberling gelten und ein Maß Feinmehl einen Silberling!,
19 worauf der Offizier dem Mann Gottes geantwortet hatte: Ja, siehe, selbst wenn der Herr Fenster am Himmel machte, wie könnte dies geschehen? Er aber hatte gesagt: Siehe, du wirst es mit deinen Augen sehen, aber nicht davon essen!
20 So erging es ihm jetzt; denn das Volk zertrat ihn im Tor, sodass er starb.
Read full chapter
2 Királyok 7:3-20
Hungarian Bible: Easy-to-Read Version
A négy leprás előtt az arám sereg megfutamodik
3 Ugyanekkor Samária városkapuja előtt négy leprás férfi üldögélt. Ezt mondták egymásnak: „Minek várjunk itt, amíg éhen halunk? 4 Ha bemegyünk a városba, ott már olyan nagy az éhínség, hogy biztosan éhen halunk. Ha meg itt ülünk tovább, akkor is meghalunk. Menjünk inkább az arámok táborába, mert ott legalább van élelem! Ha életben hagynak minket, akkor jó, ha megölnek, akkor sincs vesztenivalónk!”
5 Fölkeltek hát, és alkonyatkor elindultak, hogy átmenjenek az arám táborba. Amikor odaértek, meglepve látták, hogy nincs ott senki!
6 Az Örökkévaló ugyanis azt tette, hogy az arámok harci szekerek robogását és vágtató lovasok dobogását hallották, mintha hatalmas sereg közeledne. Szörnyen megrémültek, és kiabálni kezdtek: „Jaj, fussunk, mert Izráel királya fölbérelte ellenünk a hettiták és az egyiptomiak királyait!” 7 Alkonyatkor az egész hadsereg futásnak eredt, hogy az életüket mentsék. Otthagyták sátraikat, lovaikat, szamaraikat, s az egész tábort úgy, ahogy volt.
8 Amikor a leprások elérték a tábort, bementek egy sátorba, és előbb ettek-ittak. Azután zsákmányt szereztek: ezüstöt, aranyat, ruhákat, és ezeket elrejtették. Majd egy másik sátort fosztottak ki, s azt a zsákmányt is elrejtették.
A leprások örömhírt hoznak az éhező városnak
9 Végül megálltak, és ezt mondták egymásnak: „Nézzétek, ez a nap a nagy örömhír napja! Mi meg nem szólunk róla senkinek! Nem jól van ez így! Ha reggelig itt maradunk, még büntetés ér bennünket. Menjünk hamar, vigyük meg a jó hírt a királynak!”
10 Vissza is mentek a városhoz, és bekiáltottak a kapuőröknek: „Elmentünk az arámok táborába, de nincs ott egy lélek sem! Egy hangot sem lehet hallani, csak a megkötött lovak és szamarak maradtak ott, meg a sátrak!” 11 Az őrök jelentették a hírt a királyi palotában. 12 Még éjjel volt, de a király azonnal fölkelt, és tanácskozott a főembereivel. Azt mondta nekik: „Sejtem én, mit terveznek ellenünk az arámok! Tudják, hogy Samária éhezik, ezért kimentek a táborukból, és elrejtőztek. Csak arra várnak, hogy kimenjünk a városból élelmet szerezni, s akkor lecsapnak ránk, foglyul ejtenek minket, a várost meg elfoglalják!”
13 Az egyik főember azt javasolta: „Uram, maradt még néhány lovunk. Küldjünk ki hát néhány embert öt lóval, hogy nézzék meg, mi történt! Ezek a lovak hamarosan úgyis elpusztulnának velünk együtt.” 14 Így is történt. A király kiküldte néhány emberét két harci szekérrel, amelyet a lovak húztak. „Menjetek — mondta nekik —, nézzétek meg, mi történt az arám hadsereggel!” 15 Azok el is mentek, és egészen a Jordánig követték az arám hadsereg nyomait. Ugyanis mindenütt szanaszét dobált hadi felszerelések és ruhák hevertek az úton, amelyet a menekülők a nagy sietségben elhajigáltak. Azután a király emberei visszatértek Samáriába, és jelentették uruknak, amit láttak.
16 Amikor az emberek meghallották a hírt, kitódultak a városból, és kifosztották az arámok elhagyott táborát. A nagy zsákmány miatt olyan bőség lett Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehetett kapni a városkapu melletti piacon — pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló azt előre megmondta.
17-18 A király odaküldte a városkapuhoz azt a főembert, aki mindig mellette volt, hogy segítsen neki. De a tömeg olyan erővel rohant ki a kapun, hogy letaposták a király főemberét, aki meg is halt. Így teljesedett be, amit az Isten embere előre megmondott, amikor a király őhozzá ment tudakozódni. Ezt mondta ugyanis neki: „Holnap ilyenkor olyan bőségesen lesz élelem Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehet majd kapni a városkapu melletti piacon.” 19 Ez a főember pedig akkor így válaszolt erre: „Még ha az Örökkévaló ablakokat nyitna is az égen, ez még akkor sem történhet meg!” Elizeus azonban megmondta neki: „Saját szemeddel fogod meglátni, hogy így lesz, de nem eszel belőle!” 20 Pontosan ez történt: a város kapujában a nép összetaposta ezt a főembert, aki meg is halt.
Read full chapter
2 Rois 7:3-20
La Bible du Semeur
Des hommes à la peau malade se rendent au camp des Syriens
3 Près de la porte d’entrée de la ville se trouvaient quatre hommes atteints d’une maladie de peau rendant impur[a]. Ils se dirent l’un à l’autre : A quoi bon rester ici à attendre la mort ? 4 Si nous décidons d’entrer dans la ville, nous y mourrons, car la famine y règne. Si nous restons ici, nous mourrons également. Venez, descendons plutôt au camp des Syriens et rendons-nous à eux ! S’ils nous laissent vivre, tant mieux, et s’ils nous font mourir, eh bien ! nous mourrons !
5 Vers le soir, ils se préparèrent donc à descendre au camp des Syriens. Lorsqu’ils furent arrivés à la limite du camp, il n’y avait plus personne. 6 Le Seigneur avait fait entendre aux assiégeants le bruit d’une grande armée venant avec des chars et des chevaux. Les Syriens s’étaient dit l’un à l’autre : Le roi d’Israël a certainement enrôlé contre nous les rois des Hittites[b] et les rois des Egyptiens[c] pour qu’ils viennent nous attaquer.
7 Ainsi, pour sauver leurs vies, ils se levèrent et s’enfuirent à la tombée de la nuit, abandonnant leurs tentes, leurs chevaux, leurs ânes et laissant leur camp tel quel. 8 Lorsque les hommes affectés d’une maladie de la peau furent donc arrivés à la limite du camp, ils entrèrent dans une tente, où ils mangèrent et burent ce qu’ils y trouvèrent. Puis ils emportèrent de l’argent, de l’or et des vêtements pour les cacher ailleurs. Ensuite, ils revinrent et pénétrèrent sous une autre tente, y prirent ce qu’ils trouvèrent et allèrent encore le cacher.
Les malades de la peau informent le roi
9 Puis ils se dirent l’un à l’autre : Ce n’est pas bien, ce que nous faisons là ! Ce jour est un jour de bonne nouvelle. Si nous gardons cette bonne nouvelle pour nous et si nous attendons qu’il fasse jour pour la publier, le châtiment nous atteindra. Venez maintenant, allons prévenir le palais royal.
10 Ils retournèrent à la ville et appelèrent les sentinelles. Ils leur firent ce rapport : Nous avons poussé jusqu’au camp des Syriens, et voici qu’il n’y a plus personne, on n’y entend plus une seule voix humaine ; il reste seulement des chevaux et des ânes attachés, les tentes ont été abandonnées telles quelles.
11 Les sentinelles de la porte appelèrent quelqu’un de l’intérieur pour transmettre la nouvelle au palais royal. 12 Le roi se leva au milieu de la nuit et dit à ses ministres : A mon avis, voici ce que les Syriens sont en train de machiner contre nous : ils savent que nous sommes affamés, c’est pourquoi ils ont quitté leur camp pour se cacher dans la campagne. Ils doivent se dire : « Les assiégés vont sortir de la ville, alors nous les saisirons vivants et nous pénétrerons dans la ville. »
13 L’un des ministres proposa la chose suivante : On pourrait envoyer quelques hommes et les cinq chevaux qui nous restent encore dans la ville. Nous n’avons rien à y perdre, car ils connaîtront le même sort que celui de toute la multitude d’Israël qui reste dans la ville et qui va vers sa fin. Envoyons-les donc et nous verrons bien.
14 On équipa donc deux chars attelés de chevaux, et le roi envoya une patrouille à la recherche de l’armée syrienne en leur disant d’aller voir ce qui se passait.
15 La patrouille suivit les traces de l’armée syrienne jusqu’au Jourdain. Les hommes virent la route toute jonchée de vêtements et de matériel que les Syriens avaient abandonnés dans leur précipitation. Ils revinrent faire leur rapport au roi.
Les prédictions d’Elisée se réalisent
16 Alors le peuple de Samarie se précipita vers le camp des Syriens pour le piller. C’est ainsi que l’on put acheter dix kilos de fine farine ou vingt kilos d’orge pour une pièce d’argent, comme l’Eternel l’avait dit. 17 Le roi avait chargé son aide de camp qui l’accompagnait de surveiller la porte de la ville, mais celui-ci fut piétiné là par la foule et il mourut, comme l’homme de Dieu l’avait annoncé au moment où le roi était venu le trouver. 18 En effet, c’est à ce moment qu’il avait dit au roi : Demain, à cette heure, sur la place de Samarie, à la porte de la ville, on pourra acheter vingt kilos d’orge ou dix kilos de fine farine pour une pièce d’argent.
19 Et l’aide de camp lui avait répliqué : Même si l’Eternel perçait des trous dans le ciel, comment pareille chose pourrait-elle se réaliser ?
A quoi Elisée avait répondu : Tu le verras de tes propres yeux, mais tu n’en mangeras pas.
20 C’est bien en effet ce qui lui arriva : la foule le piétina à la porte de la ville, et il mourut.
Read full chapterFootnotes
- 7.3 Sur cette maladie, voir Lv 13.2 et la note. Ce type d’affection de la peau rendait rituellement impur et ceux qui en étaient atteints n’avaient pas le droit d’habiter dans les localités (Lv 13.46 ; Nb 5.2-3 ; 2 R 15.5 ; Lc 17.12).
- 7.6 Rois de petits Etats dirigés par des dynasties d’origine hittite au nord de la Syrie après la chute du grand Empire hittite en Asie Mineure (vers 1200 av. J.-C.).
- 7.6 Certains manuscrits ont Musrim (Mousrites) à la place de Mizrim (Egyptiens). Les Mousrites étaient installés en Cilicie et s’adonnaient à l’élevage des chevaux (voir 1 R 10.28-29 et note).
New Revised Standard Version Bible: Catholic Edition, copyright © 1989, 1993 the Division of Christian Education of the National Council of the Churches of Christ in the United States of America. Used by permission. All rights reserved.
Copyright © 2006 Società Biblica di Ginevra
Copyright © 2000 by Geneva Bible Society
Copyright © 2003, 2012 by World Bible Translation Center
La Bible Du Semeur (The Bible of the Sower) Copyright © 1992, 1999 by Biblica, Inc.®
Used by permission. All rights reserved worldwide.